Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Újságcikk Lénárt Laci bácsiról.

2009.07.30

Lencsi bácsi, a teniszkirály
2009. július 30.

MAGYAR NEMZET


   "Hetven éve teniszezik rendületlenül, háromtojásos rántottával kezdi és joghurttal zárja a napot; Lénárt László, mindenki Lencsi bácsija évtizedek óta elmaradhatatlan a népligeti Építők salakos teniszpályáiról. Profiként harmadik volt a magyar bajnokságban, de serlegei versenyzői karrierje után is folyamatosan gyűlnek. Az örökifjú sportoló még 85 évesen is aktív résztvevője a hazai és nemzetközi teniszversenyeknek: a közelmúltban két aranyéremmel tért haza Ausztriából, a veterán Európa-bajnokságról."

    Már-már elviselhetetlen hőségben lépdelek a népligeti Építők teniszcentrum felé, minden lépés kín, patakokban csorog rólam a veríték. Kinek van ilyen időben kedve teniszezni? – morfondírozok. A pályákat alig éri árnyék, a három játéktéren mindössze egy ember mozog. „Az ott  Lencsi bácsi”, mutatnak a labdát szedő férfira a klubház alkalmazottai.
– Hogy bírja ezt a hőséget?
– Szerencsére a fizikumommal sosem volt baj – kacsint egyet Lénárt László –, hetven éve teniszezem. – Miközben bandukolunk a hűs büfé irányába, elmondja, labdaszedőként kezdte Szentendrén. Az iskolától hat kilométerre laktak, és a hazáig tartó utat mindennap futva tette meg. A tanítója nap mint nap leküldte a Templom-hegyen fekvő iskolából a városba, mert a leggyorsabban ő járta meg az újságos és az intézmény közti több száz lépcsővel nehezített távolságot. Az első teniszütőformát ágydeszkából faragta magának, s amikor nem kellett labdát szednie, órákon át a falhoz ütögette a játékszert. A gyermekkorától gyors és tehetséges Lencsi bácsi karrierje ezt követően gyorsan ívelt felfelé. – Korábban még írt a sportújság a teniszről szépen, itt vannak a korabeli cikkek az eredményeimről – mutatja a megsárgult, több mint hét évtizedes hírlapkivágásokat. A főiskolai világbajnokság eredményeit olvasom 1951-ből. – Nem szerepeltem valami jól, nem nyertem meg; sajnos az adogatásom sosem volt az igazi – mondja némi szomorúsággal a hangjában.
– Ez itt ön? És volt az FTC-nek tenisz- szakosztálya? – hitetlenkedem a régi csapatkép láttán.
– Az Óbudai Tornaegyletből igazoltam oda, amikor a fotó készült, harmadikok lettünk a bajnokságban – mondja büszkén, miközben edzés utáni szokásos kávéját kevergeti. – Utána igazoltam az Újpesti Dózsába, ahol húsz évet húztam le.
– A Fradiból az Újpestbe? Nem kövezték meg érte?
– Nem, mert megszüntették a szakosztályt, én pedig játszani szerettem volna.
Újabb kép, 1951, már ÉDOSZ-nak hívják a Ferencvárost.
– A pártállam szüntette meg a zöld-fehéreket? – kérdem.
– Nem tudom, talán kellett a teniszpályák helye a focistáknak – találgat nevetve.
Lénárt László válogatott játékos volt. „Sorban vertem az egész társaságot, kétszer voltam harmadik”, emlékszik, és siet tisztázni: gyengébb játékostól alig-alig kapott ki, ötödiknél rosszabb pedig nem volt a hazai ranglistán. Nem csoda, ha a teniszszövetség életműdíjjal tüntette ki.
– Mennyiben változott a tenisz az elmúlt évtizedekben?
– Felerősödött a játék, óriásiakat adogatnak, erősebbek, atletikusabbak a teniszezők, ma már a fonákot is két kézzel ütik – elemez, majd kortyol egyet az ásványvizéből.
Dokumentumok, érmek kerülnek elő hatalmas bőröndjéből, az idei osztrák bajnokságon és az Európa-bajnokságon – ahol 17 versenyző indult a 85–90 éves korosztályban – is aranyérmet szerzett. Két amerikai kivételével minden előtte állót legyőzött, jelenleg a világranglistán a hatodik helyen áll. Kicsit keserűvé válik, amikor a téli fedett pályás Eb-t hozza szóba, ahol szerinte elcsalták a döntőt, amit Irkovszkij ellen vívott. – Orosz volt a bíró, s bár az ellenfelem Ausztriában él, lehet, hogy a bíró szíve hazahúzott – neveti el magát az örökké vidám Lencsi bácsi, feledve is a sérelmet.
– Hogy jut el ezekre a versenyekre?
– Korábban Gulyás Pista barátommal (többszörös magyar bajnok – a szerk.) jártam, akivel nagyon jó párost alkottunk. De jó ideje magamnak kell megszervezni a kijutást, szerencsére az idén Szentirmai Erzsébet, aki korosztályában szintén Európa-bajnok lett, kocsival kivitt és hazahozott.  Kérdem, hogy bírja erővel, mosolyogva csak annyit mond: régen a gyerekeknek tartott edzések után mindig futott, és a mai napig kocog, mert az erőnlét, a gyorsaság ugyanolyan fontos, mint a tenisztechnika. Majd feláll, és lelkesen be is mutatja futógyakorlatait, a húszméteres gyorsítófutást és a tízméteres vágtákat. Hozzáteszi, ha „csak” két-három órát teniszezik, utána mindig elmegy futni.
– De fontos a táplálkozás is, háromszor eszem naponta, egyszerű ételeket, de ha este nyolckor még éhes vagyok, iszom egy joghurtot – neveti el magát. Lencsi bácsi mindennap három tojásból készült reggelivel kezdi napját, ezzel „húzza ki” ebédig. Akkor levest eszik, ma éppen krumplilevest rizzsel, tésztával, mert az jót tesz a térdének. Vacsorára túrót kever el joghurttal, kenyérrel; de gyakran fogyaszt almát, banánt. Húst nem eszik, csak ha Rakonczay Tibor teniszedző barátja olykor meghívja egy sakkpartival összekötött ebédre. Lénárt László gyakori vendége a Széchenyi fürdőnek is, vízitornázik, erősít, súlyzózik, gimnasztikázik.
Kimegyünk a pályára, két hatvan felé közeledő férfival játszik. – Piros alma! – kiáltja a ligeti délutánba Lencsi bácsi egy hosszú ütés után. Teniszpartnereitől megtudom: egy jóízű káromkodás helyett kurjant olykor az öreg hasonlóan meglepő cifraságokat. Amikor a két férfi fiatal játékosként a népligeti kék-fehérekhez került, Lencsi bácsi még aktívan teniszezett, a klub első játékosa volt. – Sosem adta fel, óriási szívvel játszott, hatalmas küzdeni tudással, mindannyiunknak példát mutatott – súgja felém a „tanítvány”, miközben a túloldalon álló örökifjú rendületlen püföli vissza a labdákat.